Nagycsütörtök – Az Eucharisztia és az egyházi rend alapításának ünnepe

Nagycsütörtök – Az Eucharisztia és az egyházi rend alapításának ünnepe

1
Nagycsütörtökön két liturgikus ünneplést tart a Katolikus Egyház: délelőtt az olajszentelési szentmisén emlékeznek meg a papság (egyházi rend) alapításáról; az utolsó vacsora emlékére bemutatott esti liturgián az Oltáriszentség alapítását ünnepeljük.

Nagycsütörtökön délelőtt hagyományosan olajszentelési szentmisét vagy más néven krizmaszentelési szentmisét mutatnak be a főpásztorok a papság tagjaival az egyházmegyék székesegyházaiban. Ekkor szentelik meg azokat a szent olajokat, amelyeket a keresztség, a bérmálás, a papszentelés, a templomszentelés vagy a betegek szentségének kiszolgáltatásakor használnak. Ezen a szentmisén az evangélium elhangzása után a papság megújítja a szenteléskor tett ígéreteit, kifejezve közösségét a főpásztorral és az egész Egyházzal. Ezt a szentmisét idén számos székesegyházban zárt körben tartják meg, van, ahol a papság közvetítésen keresztül kapcsolódik be a szertartásba.
Az esti liturgia az utolsó vacsorát, Jézus elárultatását és elfogatását, a szenvedéstörténet kezdetét tárja elénk. Az utolsó vacsora az első szentmise és az Oltáriszentség alapításának ünnepe. Jézus ezen a vacsorán adja a főparancsot: "szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket" (Jn 13,34) – olyan tanítás ez, amelynek szolidaritásra és összetartásra vonatkozó üzenete a mai világban különösen is időszerű. Az ószövetségi olvasmány (Kiv 12,1–8.11–14) felidézi az egyiptomi kivonulás éjszakáját; a zsidó peszah, a húsvéti lakoma áldozati báránya Krisztus előképe. A szentlecke (1Kor 11,23–26) az utolsó vacsora termét jeleníti meg – Jézus ezt mondja tanítványainak: "Vegyétek és egyétek, ez az én testem..." Jézus saját testét és vérét hagyja ránk, hogy lelkünket táplálja, vére által megszabaduljunk a bűntől és az örök haláltól.
A nagycsütörtöki evangélium (Jn 13,1–15) a lábmosást tárja elénk, azt a cselekedetet, amellyel Jézus, az Úr és Mester a legalantasabb munkát vállalva mosta meg a tanítványok lábát. Ez a cselekedet örök időkre szóló példaadás, hogyan kell egymást alázatos szívvel szolgálni. A lábmosás szertartása a legtöbb helyen elmarad ugyan, ám annak alázatra hívó gesztusa így is érvényes.
Az esti szentmise elején a jelképek az utolsó vacsora örömének hangulatát idézik. A liturgia színe fehér – ezért van a pap fehér miseruhában –, az öröm hangjaként szól a szentmise elején az orgona, és virág díszíti az oltárt. A Dicsőségre minden templomban megszólalnak a harangok, a csengők, az orgona, majd a Gloria bevezető sorait követően nagyszombat estig elnémulnak. A mély gyász jeléül ezután csak a kereplők szólnak. A néphagyomány szerint ilyenkor a harangok "Rómába mennek"; és megjelennek a szomorúság, a fájdalom jelei is. Megrázó ellentét, hogy Jézust azon az estén árulják el, amelyen szeretetének legnagyobb jelét adja.
A szentmise részeként az áldozás után a pap az Oltáriszentséget a templomon át elviszi őrzése helyére, egy mellékoltárhoz vagy egy kápolna tabernákulumába. Ez a cselekedet Jézus elfogatását, elhurcolását jelképezi. Ezt követi az oltárfosztás, amikor minden díszt és az oltárterítőt is eltávolítják az oltárról – Jézus elfogatására és a passió kezdetére emlékeztetve. A szertartás végén a csend jelzi a Jézus szenvedésével együttérző fájdalmat.
Forrás: MKPK Sajtószolgálat
Fotó: Wikimedia
Magyar Kurír